Azért a víz(hiány) az úr! 1. Országunk vízügyi helyzete régen és most 

Tájépítészmérnökként nemcsak kerttervezéssel és a Kertelj okosan! program megvalósításával foglalkozom. Emellett tájvédelmi szakértőként a természetvédelemben is dolgozom. És hogy miért osztom meg ezt veled? Azért, mert az utóbbi időben egyre többen kérdeznek a magyarországi vízügyi helyzetről.

Évek óta hallunk és olvasunk az aszályokról, a táj fokozatos kiszáradásáról és a klímaváltozás hatásairól. Mindezt tovább erősítik a vízfelhasználás korlátozásáról szóló hírek, az akkumulátorgyárak körüli viták, valamint a közéletet átható feszültségek. Nem csoda, ha sokakban félelem, bizonytalanság vagy éppen tanácstalanság alakul ki, és szeretnék jobban megérteni, mi is zajlik valójában.

Ebben a blogcikkben arra teszek kísérletet, hogy közérthetően bemutassam azokat a történelmi és természeti folyamatokat, amelyek a mai helyzet kialakulásához vezettek, valamint azokat az összefüggéseket, amelyek a háttérben meghúzódnak. A következő bejegyzésben már arról lesz szó, hogyan hatnak ezek a változások a kertjeinkre, a kertkultúránkra és a kerthez való viszonyunkra. Végül pedig azt is megmutatom, hogyan alakíthatunk ki olyan kerteket, amelyek alkalmazkodnak a megváltozott környezeti feltételekhez

Induljunk hát vissza egy kicsit az időben, és nézzük meg, milyen folyamatok vezettek el a mai vízügyi helyzethez.

Magyarország – ahogy azt a Kárpát-medence neve is jól tükrözi – földrajzi értelemben egy hatalmas medence. A környező hegységekből lefutó folyók itt lelassultak, kiléptek medrükből, és hatalmas ártereket, mocsarakat, lápokat alakítottak ki. A mai Magyarország jelentős része évszázadokon keresztül vízjárta, változatos élőhelyekből álló táj volt.

Az ember megtelepedésévelazonban fokozatosan megkezdődött ennek a tájnak az átalakulása. Már a 12. században megjelentek az első települések, Mátyás király korára pedig a mai településhálózat jelentős része már kialakult. Az emberek azonban ekkor még elsősorban alkalmazkodtak a természethez, nem pedig megpróbálták átformálni azt.

A megélhetést évszázadokon keresztül nem a szántóföldi növénytermesztés jelentette, hanem az úgynevezett ártéri gazdálkodás. A halászat, a vadászat, a gyümölcstermesztés és a fakitermelés a folyók természetes vízjárásához igazodott. Bár az Anjou-korban már megindult az iparszerű bányászat, és az ember tájalakító szerepe is egyre erősödött, még mindig inkább a környezethez való alkalmazkodás volt a meghatározó.

A reformkor idején azonban gyökeres fordulat következett be. A gazdaság fejlődése és a népesség növekedése egyre nagyobb mezőgazdasági területeket igényelt. Ennek érdekében megkezdődött a rendszeresen víz borította területek ármentesítése, valamint a folyók szabályozása és gátak közé szorítása.

Bár Európa számos országában már a 16–17. században megindultak a mederszabályozási és gátépítési munkák, Magyarországon ezek különösen nagy jelentőséggel bírtak, hiszen a medencejelleg miatt a víz természetes mozgása alapvetően meghatározta az egész tájat.

Hazánkban az első átfogó tervet Vásárhelyi Pál készítette el. "A Tisza folyó általános szabályozása" című munkáját 1846-ban nyújtotta be, és ezzel kezdetét vette Magyarország egyik legnagyobb mérnöki vállalkozása.

A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása számos következménnyel járt.

• Csökkent a halbőség, mivel a halak ívóhelyeinek jelentős része megszűnt, és életterük a szűk hullámterekre korlátozódott.
• Az egykori árterek gazdag élővilágának nagy része eltűnt, köztük olyan különleges élőhelyek is, mint az Ecsedi-láp.
• Az árvízveszély csökkentésével egy új probléma jelent meg: a belvíz elvezetésének kérdése.
• Az egykori ármentesített területeken ma már nem a túl sok, hanem éppen a túl kevés víz okoz gondot. A hangsúly az öntözésen és a víz visszatartásán van.
• A folyószabályozások következtében a szikesedés is felerősödött. Az árhullámok már nem mossák át rendszeresen a talajokat, a fokozott párolgás miatt pedig a sók egyre inkább a felszín közelében halmozódnak fel.

Mindez alapjaiban változtatta meg Magyarország tájképét. Mintegy négyezer kilométernyi gát épült, a folyók elveszítették természetes mozgásterüket, és több millió hektár föld vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá. Nemcsak a tájhasználat alakult át, hanem maga a táj szerkezete is.

Az elmúlt közel kétszáz év alatt ezek a mesterséges létesítmények annyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy ma már természetesnek tekintjük őket. Olyannyira, hogy a belvíz elleni védekezés hazai rendszerét sok helyen egyszerűen "magyar módszerként" emlegetik.

Mindez azonban korántsem zajlott konfliktusok nélkül.

Azok, akik halászatból vagy fokgazdálkodásból éltek, joggal tartottak attól, hogy elveszítik megélhetésüket. A kor vezető mérnökei és politikusai – köztük Széchenyi István és Vásárhelyi Pál – ugyanakkor úgy vélték, hogy az ország fejlődéséhez elengedhetetlen a folyók szabályozása. A korábbi rendszer kiszámíthatatlannak bizonyult, miközben a növekvő népesség egyre több termőföldet igényelt.

Ráadásul kezdetben egységes koncepció sem létezett. Az egyes földbirtokosok saját érdekeik szerint emeltek gátakat, ami gyakran oda vezetett, hogy a víz egyszerűen átterhelődött a szemközti településekre. Nem ritkán fegyveres összetűzések is kialakultak: előfordult, hogy a lakosok éjszaka átvágták a szomszéd falu gátját, hogy megvédjék saját otthonaikat.

Ha ma végignézzük a folyószabályozások negatív következményeit, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy ezek súlyos hibák voltak. Ez azonban igazságtalan lenne a kor mérnökeivel szemben.

A 19. század közepén a folyószabályozás korszerű, előremutató és rendkívüli mérnöki teljesítménynek számított. Az ökológia és a természetvédelem tudománya ekkor még gyerekcipőben járt, így a hosszú távú környezeti következményeket egyszerűen nem lehetett előre felmérni.

Fordulópontot George Perkins Marsh Man and Nature (Ember és természet) című, 1864-ben megjelent műve jelentett. Ő volt az első, aki tudományos alapossággal mutatta be, hogy az ember tájalakító tevékenysége – például az erdőirtások vagy a mocsarak lecsapolása – nem csupán helyi változásokat idéz elő, hanem hosszú távon a táj klímáját és termékenységét is képes megváltoztatni.

A folyószabályozásokat kezdetben a modernizáció diadalának tekintették. Ahogy azonban megjelentek a kedvezőtlen környezeti hatások, a szakemberek figyelme egyre inkább ezek vizsgálata felé fordult. A történészek szerint éppen ezek a nagyszabású tájátalakítások adtak lendületet a hazai természet- és tájtudomány fejlődésének.

Összességében a nagy folyószabályozások voltak az emberiség első olyan monumentális beavatkozásai, amelyek ráébresztettek bennünket arra, hogy a táj átalakításának hosszú távú következményeit is vizsgálnunk kell.

Klímaváltozás

Mindezekhez pedig hozzáadódik korunk egyik legnagyobb kihívása: a klímaváltozás.

A 19. századi folyószabályozások ökológiai következményeit a változó éghajlat nemcsak felerősíti, hanem jelentősen fel is gyorsítja. Egy olyan, eleve sérülékeny és kiszáradásra hajlamos tájat örököltünk, amelyet a globális felmelegedés egyre inkább az elsivatagosodás irányába sodor.

Magyarország jövőbeli éghajlatára vonatkozóan jelenleg négy regionális klímamodell áll rendelkezésre. Ezek, valamint a Második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia előrejelzései alapján a 21. században több jelentős változással kell számolnunk.

A várakozások szerint:

• gyakoribbá és intenzívebbé válnak a szélsőséges hőhullámok,
• ritkábban fordulnak elő tartós hideg időszakok,
• meghosszabbodnak az aszályos periódusok,
• csökken a csapadékos napok száma, miközben a csapadék egyre inkább rövid idő alatt, nagy intenzitású záporok formájában hullik le.

A klímamodellek alapján mindez azt is jelenti, hogy várhatóan gyakoribbak lesznek az aszályok, növekszik az erdőtüzek kialakulásának veszélye, miközben az árvizek és villámárvizek is egyre nagyobb kockázatot jelentenek. A hirtelen lehulló nagy mennyiségű csapadék emellett fokozza a talajerózió mértékét is.

Ezek csupán a legfontosabb változások. Számos további, közvetett következménnyel is számolnunk kell, amelyek jelentősen befolyásolják Magyarország vízgazdálkodását.

Nézzük meg, hogyan.

A "gyorscsatorna-hatás" és az aszály találkozása
A folyószabályozások egyik legfontosabb célja az volt, hogy a fölösleges vizet a lehető leggyorsabban levezessék az országból. A klímaváltozás azonban alapjaiban megváltoztatta a csapadék eloszlását. A korábban egyenletesebben érkező csapadék helyett ma már gyakran hónapokig tartó aszályokat követnek rövid idő alatt lezúduló, rendkívül intenzív esőzések és villámárvizek.
A probléma: amikor ez a nagy mennyiségű csapadék megérkezik, a kiegyenesített folyómedrek és a gátak miatt a víz néhány nap alatt áthalad az országon, majd déli irányba távozik.
A következmény: a tájnak nincs ideje vizet raktározni. A talaj nem tud megfelelően feltöltődni, ezért az Alföld a csapadékos időszakokat követően is gyorsan visszatér az aszályos állapotba.

A talajvízszint drasztikus összeomlása
A folyók medrének fokozatos mélyülése már a 19. század óta folyamatosan csökkenti a környező területek talajvízszintjét. Erre rakódik rá a klímaváltozás következtében emelkedő átlaghőmérséklet, amely jelentősen fokozza a párolgást (evapotranszspirációt). A NASA műholdas megfigyelései és a hazai mérőkutak adatai szerint a Duna–Tisza közén és a Homokhátság térségében a talajvíz szintje helyenként már 1–2 méterrel az átlag alá süllyedt. Sok növény gyökérzete így egyszerűen már nem éri el a talajvízkészletet.

A folyószabályozásokkal párhuzamosan az Alföldön egy több tízezer kilométer hosszú belvízelvezető csatornahálózat is kiépült. Ennek feladata az volt, hogy a mezőgazdasági területekről gyorsan elvezesse a felesleges tavaszi vizeket. Napjainkra azonban alapvetően megváltozott a helyzet.
A mai paradoxon, hogy a belvíz sok esetben már nem probléma, hanem az egyik utolsó természetes víztartalék lehetne a kiszáradó táj számára. 
Ennek ellenére a korábbi szemlélet alapján működő vízgazdálkodási rendszerek sok helyen még ma is automatikusan kiszivattyúzzák ezt a vizet, amely végül a folyókon keresztül elhagyja az országot. Ezzel akaratlanul is tovább növeljük a nyári aszályok hatását.
Emellett a vízkormányzás összehangolása sem minden esetben megfelelő, ezért gyakran éppen oda nem jut el a víz, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Az egykori természetes ártéri erdők és mocsarak helyét a folyószabályozás után nagyrészt mezőgazdasági területek vették át.
A klímaváltozás okozta hőstressz és tartós vízhiány következtében ezek a mesterségesen fenntartott ökoszisztémák egyre sérülékenyebbé váltak. Számos őshonos növény- és állatfaj nehezen alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez.
A legyengült élőhelyeket eközben egyre gyorsabban hódítják meg a szárazságot és a hőséget jól tűrő inváziós fajok – például a gyalogakác vagy a selyemkóró –, amelyek fokozatosan átalakítják Magyarország növény- és állatvilágát.

Mi a megoldás? Vissza kellene állítani Magyarország eredeti vízrajzát?

Mostanra a szakemberek már jól ismerik a folyószabályozások hosszú távú ökológiai következményeit. Logikusnak tűnhet tehát a kérdés: ha ezek a beavatkozások ilyen sok problémát okoztak, miért ne állítanánk vissza a korábbi állapotot?

A válasz azonban nem ilyen egyszerű. A 19. század előtti, vadvízi országot idéző állapot teljes körű helyreállítása ma már sem műszakilag, sem társadalmi, sem gazdasági szempontból nem reális lehetőség.

A folyószabályozások előtt a Tiszántúl és az Alföld jelentős részét – Magyarország mai területének több mint 13%-át – állandó vagy időszakos víz borította. Ha ma lebontanánk a gátakat, falvak és városok százai, köztük Szeged és Szolnok egyes részei, valamint utak, vasútvonalak és ipari létesítmények kerülnének tartósan víz alá.

Emellett az élelmiszerbiztonság kérdését sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az ármentesítéssel nyert területek alkotják a magyar mezőgazdaság legfontosabb termőterületeit. Ezek jelentős részének feladása a mezőgazdasági termelés drasztikus visszaesését, a vidéki gazdaság súlyos átalakulását, végső soron pedig a hazai élelmiszer-ellátás biztonságának romlását eredményezné.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy maga a táj is alapvetően megváltozott. Az elmúlt mintegy 150 év során a Tisza medre több szakaszon annyira bevágódott, hogy a folyó már nem képes úgy kilépni a medréből, mint egykor. Minderre ráadásul a klímaváltozás is ráerősít: a csapadék egyre szélsőségesebb eloszlása miatt a folyó vízjárása kiszámíthatatlanabbá vált, a hosszú aszályos időszakokat pedig gyakran hirtelen kialakuló, nagy intenzitású villámárvizek szakítják meg.

De akkor milyen lehetőségünk maradt? Mit tehetünk, teszünk most?

A 19. század problémáira a folyószabályozás korszerű válasz volt. A 21. század problémáira azonban már nem ugyanazok a megoldások működnek.

Magyarországon a vízügyi helyzet javítása érdekében jelenleg egy hatalmas szemléletváltás zajlik. A korábbi vízelvezető (árvízvédelmi) fókuszú stratégiát fokozatosan felváltja a vízmegtartó és tájalapú vízgazdálkodás.
Ma már egyre inkább az a cél, hogy ne mindenáron megszabaduljunk a víztől, hanem minél tovább megtartsuk a tájban. Ennek megfelelően Magyarországon is jelentős szemléletváltás zajlik a vízgazdálkodásban. A korábbi, elsősorban árvízvédelmi és vízelvezetési szemléletet fokozatosan felváltja a vízmegtartásra és a táj természetes működésére építő vízgazdálkodás.

Ez a változás egyszerre több szinten zajlik. Országos léptékű állami beruházások, önkormányzati mintaprojektek és civil kezdeményezések egyaránt ugyanazt a célt szolgálják: minél több vizet visszatartani ott, ahol leesik vagy ahol természetes módon meg tud maradni.

Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT)
Az ország történetének legnagyobb vízgazdálkodási programja keretében ma már 21 árvízcsúcs-csökkentő tározó működik a Tisza-völgyben.
Ezeket a tározókat eredetileg árvízvédelmi célokra hozták létre, napjainkban azonban egyre nagyobb szerepet kap bennük a vízvisszatartás is. Az új szemlélet szerint a felesleges vizet nem minden esetben vezetik le minél gyorsabban, hanem – ahol lehet – a tájban tartják, hogy az aszályos időszakokban is rendelkezésre álljon.

"Vizet a tájba!" program
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) közös programjában a gazdálkodók önként ajánlhatják fel a mélyebben fekvő, gyengébb adottságú területeiket időszakos vízvisszatartásra.
A program iránt jelentős az érdeklődés: eddig közel ezer területfelajánlás érkezett. Egy-egy ilyen beavatkozás – például a Tiszaroffi tározó térségében – akár 28–190 centiméterrel is megemelheti a környező területek talajvízszintjét.

Kiterjesztett TIKEVIR rendszer
A Tisza–Körös-völgyi Együttműködő Vízgazdálkodási Rendszer (TIKEVIR) már korszerű digitális vízkészlet-gazdálkodást alkalmaz. A mesterséges intelligenciával támogatott rendszer segíti a rendelkezésre álló vízkészlet összehangolt elosztását, hogy aszály idején az ipari, a lakossági és az ökológiai vízigények egyaránt megfelelően érvényesülhessenek.

LIFE-MICACC és civil kezdeményezések
A szemléletváltás nemcsak országos programokban jelenik meg.
Számos önkormányzat természetalapú, kisléptékű megoldásokat valósít meg: régi agyaggödrökből alakítanak ki vizes élőhelyeket, vagy belvízcsatornák lezárásával tartják helyben a vizet.
Emellett civil szervezetek – például a WWF Magyarország vagy a Zöld Gerillák – is aktívan részt vesznek a vízvisszatartásban. Mikrogátak építésével és kisebb beavatkozásokkal segítik, hogy a víz minél tovább a tájban maradjon.

Bár ezek a programok méretükben és módszereikben eltérnek egymástól, közös bennük, hogy már nem a víz minél gyorsabb elvezetésére, hanem annak helyben tartására törekednek. Ez jelenti a magyar vízgazdálkodás egyik legfontosabb szemléletváltását.

Milyen reális célok vannak? Mit lehet megmenteni?

Illúzió lenne azt gondolni, hogy az egész Alföld valaha újra olyan üde, vízben gazdag tájjá válhat, mint a nagy folyószabályozások előtt. Nem cél a 19. századi vadvízi ország teljes helyreállítása, hiszen az egykori árterek helyén ma városok, települések, közlekedési infrastruktúra és a hazai mezőgazdaság számára nélkülözhetetlen termőterületek találhatók.

A cél ma már nem a múlt visszaállítása, hanem a táj vízháztartásának javítása ott, ahol erre még lehetőség van.

A szakmai elképzelések szerint az Alföld mintegy 10–15%-án lenne reális olyan területeket kijelölni, ahol a víz ismét nagyobb szerepet kaphat. Elsősorban a gyenge termőképességű, rendszeresen belvizes vagy szikes szántók jöhetnek szóba, amelyeket fokozatosan vizes élőhelyekké, ártéri erdőkké vagy természetes legelőkké lehetne alakítani.

Ezek a területek természetes pufferzónaként, vagyis egyfajta "szivacsként" működnének. A téli és tavaszi csapadékot, illetve az árhullámok vizét visszatartanák, majd azt lassan adnák vissza a környezetüknek. Ennek köszönhetően mérséklődhetne a nyári hőség, javulhatna a környező területek mikroklímája, emelkedhetne a talajvízszint, és a megmaradó mezőgazdasági területek is ellenállóbbá válhatnának az aszályokkal szemben.

Vagyis nem kevesebb termőföld lenne a cél, hanem egy olyan táj kialakítása, amely hosszú távon a megmaradó termőterületeket is képes fenntartható módon ellátni vízzel.

Milyen hosszú távú a folyamat, és mikor lesz eredmény?

A vízügyi egyensúly helyreállítása nem sprint, hanem maraton. Egy közel kétszáz éven át átalakított táj vízháztartását nem lehet néhány év alatt helyreállítani. A természetnek időre van szüksége ahhoz, hogy a hidrológiai folyamatok újra egyensúlyba kerüljenek.

Rövid távú eredmények (1–3 év)

Akisebb léptékű beavatkozások – például a mikrogátak építése vagy egyes csatornák lezárása – már az első tavaszi áradások után érezhető változást hozhatnak. A közvetlen környezetükben emelkedik a talajvízszint, javulnak a talaj vízháztartási viszonyai, és gyakran a vizes élőhelyekhez kötődő madár- és állatvilág is gyorsan visszatér.

Középtávú eredmények (10–15 év)

Ennyi időre lehet szükség ahhoz, hogy az országos vízvisszatartási programok, az árvízcsúcs-csökkentő tározók és a mezőgazdasági támogatási rendszerek átalakulása érezhető változást hozzon táji léptékben is.
Ha sikerül összefüggő vízi és erdei élőhelyeket kialakítani, azok már mérsékelhetik a nyári hőhullámok és az aszályok hatását, miközben javítják a környező mezőgazdasági területek vízellátását is

A talajok szerkezetének regenerálódása, a talajvízrendszer alkalmazkodása és a folyók természetesebb működésének részleges helyreállása már generációkon átívelő folyamat. Egy olyan táj, amelyet közel két évszázadon keresztül alakítottunk át, várhatóan csak több évtized alatt tud új egyensúlyi állapotba kerülni.
A folyamat szakmai kereteit jelenleg az Európai Unió előírásainak megfelelő Negyedik Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv (VGT4) határozza meg, amelynek végleges intézkedései és célkitűzései várhatóan 2027 végére lépnek teljes körűen életbe.

Összegzés

Láthatjuk, hogy a helyzet valóban komoly. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy ma már nemcsak felismerjük a problémát, hanem egyre több helyen dolgozunk a megoldásán is. 
A vízgazdálkodás szemlélete alapvetően megváltozott: ma már nem a víz minél gyorsabb elvezetése, hanem annak helyben tartása a cél.
Egy közel kétszáz éven át átalakított tájat természetesen nem lehet néhány év alatt helyreállítani. A változás azonban már elindult, és minden sikeres projekt azt mutatja, hogy a természet képes alkalmazkodni, ha lehetőséget adunk neki.

Mindez azonban nemcsak az állami programokon vagy a szakembereken múlik. A személyes felelősségvállalásnak is fontos szerepe van, hiszen sok apró változtatás együtt már jelentős eredményt hozhat.

Éppen ez vezet át bennünket a következő cikk témájához.

Ha már tudjuk, hogyan alakult ki Magyarország jelenlegi vízügyi helyzete, és milyen országos megoldásokon dolgoznak a szakemberek, akkor érdemes feltenni a kérdést: Mit tehetünk mi magunk?

A következő blogcikkben azt járjuk körül, hogyan jelennek meg ezek a folyamatok a saját kertünkben, és milyen módszerekkel tudjuk mi is segíteni a víz megtartását, hogyan tudunk alkalmazkodni a megváltozott éghajlati viszonyokhoz.

Ha érdekel a téma, tarts velem legközelebb is!

Addig is: